Világpolitika konzervatív szemmel

A minap jeles konzervatív értelmiségiek tartottak megbeszélést Budapesten. A Heti Válasz négy meghívott politikai gondolkodót kérdezett a világpolitika és Európa aktuális kérdéseiről.

 

Mit gondol az amerikaiak iraki háborújáról egy konzervatív gondolkodású filozófus?

 

A beavatkozás okos dolog volt. És tökéletesen igazságos és jogos is. Ám amikor azt mondom, a beavatkozás indokolt volt, ez nem jelenti azt, hogy helyeslem az amerikaiak további ott-tartózkodását is. Ha pedig az a szándékuk, hogy Irakból demokratikus államot faragjanak, ez tömören szólva ostobaság. Egy ilyen kísérlet soha nem járhat sikerrel, legfeljebb csak nagyon hosszú távon.

 

Miért támogatja az amerikaiak iraki háborúját, és miért nem fogadja el az általuk kigondolt békét? Nincs itt valami ellentmondás?

 

Szaddám Huszein rendszere rettenetes volt. Olyan bűnös, amilyen a náciké és a kommunistáké korábban. Persze, tudjuk, nem minden gonosz hatalommal szemben lép fel az USA. Ám cselekvésre késztette az amerikaiakat az a nyilvánvaló tény, hogy Irak igen közeli kapcsolatokat ápolt a nemzetközi terrorizmus képviselőivel. Másrészt az amerikai fellépés példát mutatott a világban. Azóta bebizonyosodott, a fellépés hatása megkerülhetetlen. Elég csak Líbia és Észak-Korea visszafogottabb politizálására utalnunk, hogy belássuk, érdemes volt elindítani az akciót. A demokratizálás pedig azért lehetetlen, mert - a konzervatívok meggyőződése szerint - egyetlen országra sem lehet felülről rákényszeríteni a demokráciát. A demokráciának szokássá kell válnia, nem lehet kierőszakolni. Ilyesmit a hadsereg nem tud megoldani. A demokráciát az állam és az emberek csinálják, Irakban viszont nincs erre alkalmas állam, az emberek pedig mit sem tudnak a demokráciáról.

 

Európa vajon más e tekintetben? Tudjuk, a volt szovjet blokk országaiban sem volt jellemző a demokratikus hatalomgyakorlás. Milyen jövő vár ennek fényében Európára?

 

Európa is nehéz kérdés. Ha az újonnan csatlakozó országok felől nézzük, volt egy erős érv a csatlakozás mellett, és volt olyan is, ami ellene szólt. A belépésre bátoríthatta ezen országokat az a megalapozott remény, hogy a belépés révén e régióban is hamarosan emelkedni fog az életszínvonal. Ám ellene szólt a függetlenség kényszerű korlátozása, amit egy konzervatív soha nem tud jó szívvel elfogadni. A konzervativizmus ugyanis nagy értéknek tartja a nemzetek sokszínűségét, a köztük lévő különbségeket és a nemzeti azonosságtudatot is. Ráadásul e régióban a kommunizmus idején az emberek csoportosulásainak identitását megtörték, ezért különösen sajnálatos, hogy most sem élhetik ki közösségi identitásukat. A nácik és a kommunisták is letörték a politikai közösségi érzést, s most sajnos e tekintetben hasonló a hatása az uniónak is.

 

És hogy ítéli meg Európa világpolitikai helyzetét?

 

Négy lehetséges nagyhatalommal számolok: Amerikával, Európával, Kínával és esetleg Japánnal. E két utóbbi hatalom sorsa kétségesebb, de Európának jók az esélyei. Úgy látom, az egységesülés a többség számára megvalósítható terv, minden hátrányával együtt. Bár remélem, hogy a nemzeti sokszínűség mégis megmarad.

 

És Magyarország múltja és jövője hogyan fest a konzervatív szemüvegen át?

 

Úgy gondolom, a következő választások után a Fidesz alakíthat majd kormányt. Hogy a Fidesz mennyire konzervatív, azt nem tudom. Mindenesetre közelebb áll hozzá, mint a szocialisták. A Fidesznek valószínűleg el kell majd döntenie, a szabadpiacot választja-e, vagy a hagyományokat. E két szerveződési forma ugyan ideig-óráig együtt haladhat, erre adott példát Thatcher miniszterelnöksége idején a brit konzervativizmus, ám be kell látni, a szabadpiac bizonyos területeken ellensége a hagyományoknak. Elég csak a felsőoktatás bolognai folyamatára utalnom: az átszervezés a szabadpiacnak szeretné kiszolgáltatni az egyetemi szférát, ez pedig lerombolná a magyar egyetemi oktatás hagyományait. Persze a szabadpiacnak vannak előnyei is: az életszínvonal emelésére mindenesetre alkalmasabb, mint az ötéves tervek rendszere volt.

 

Ön szerint van alternatívája a szabadpiacnak?

 

Hogyne. Itt van például Norvégia. Ez az ország nem lépett az egységesülés útjára. Nem globalizálnak. Próbálják a norvég életmódot védeni a külső kényszerektől. Igaz, most szocialisták vezetik az országot, de e tekintetben ez másodlagos. Példa lehet Svájc is. Persze mindkét ország helyzetét meghatározza, hogy magas az életszínvonal. Magyarország kétségtelenül hátrányosabb pozícióban van. Ezért a magyaroknak ki kellene találniuk valamit, amivel fontossá tehetnék magukat, amihez csak ők értenek, és amivel pénzt tudnának szerezni. Lehet ez a mikroelektronika, a számítógépes fejlesztések ügye, vagy bármi más - a sok tehetséges ember képes olyan fokú innovációra, ami ahhoz szükséges, hogy kitörjünk a gazdasági kényszerek világából. Ám ehhez arra van szükség, hogy a kormány erőteljesen támogassa az alapkutatásokat, alapítson kutatóintézeteket és biztosítsa működésüket. Csak így érhető el, hogy Magyarország valóban függetlenné válhasson.

 

Mi a viszonya egy brit konzervatívnak ma az Európai Unióhoz?

 

A konzervativizmus gyanúval szemlél minden olyan homogenizáló törekvést, mint ami az Európai Uniót jellemzi. Az európai törekvések névleg a modernizáció zászlaja alatt futnak, valójában azonban reakciósak. Vagyis megpróbálják a valóságot belegyömöszölni egy korábban kialakított mintázatba. Mutatis mutandis, olyan ez, mint a bolsevizmus. Kelet- Európa akkor jár el helyesen, ha nem enged ennek a modernizációs kényszernek, mely nem több szólamnál, s csak arra szolgál, hogy a politikusok akaratát ráerőltesse az emberekre. Legyenek a kelet-európaiak hűek önmagukhoz. Nem kell elhinniük például, hogy az egyetemeket sürgősen át kellene alakítani, és más ilyen sokszor hangoztatott európai szólamokat sem kell túl komolyan venniük. Az itteni politikusok akkor járnak jó úton, ha hagyják az embereket szabadon cselekedni, hogy maguknak fedezzék fel saját világukat.

 

Hatással lehet-e az európai konzervativizmusra az a kommunizmus idején szerzett tapasztalat, amelyet az újonnan csatlakozó országok magukkal hoznak?

 

Ebben nem nagyon hiszek. Mint említettem, a konzervatív elme eleve gyanúval szemléli az Európai Uniót. Most olvasom egy chilei szerző könyvét, aki arról az államszervezési módról ír, amelyet a kasztíliai uralkodók, Ferdinánd és Izabella alkalmaztak, s melynek eredménye Dél-Amerika több száz éves történelmében tükröződik. A lényeg: alapvetően minden fölülről van megszervezve. Ezzel ellentétes az agolszász modell - gondoljunk arra, hogyan alakult a 13 angol gyarmat sorsa Amerikában -, előretervezettségről bizonyosan nem beszélhetünk.

 

És hogy látja a mai amerikai politikát? Nincsenek a kasztíliaihoz hasonló törekvéseik az amerikaiaknak külhonban?

 

Persze szkeptikus vagyok az amerikai külpolitikát illetően is. Szerintem minden politika alapelve az kell legyen, hogy biztosítsa az emberek energiáinak gazdaságos kihasználását. Nem az emberek tevékenységének ellenőrzésére hivatott tehát. Amerika most e kényes határvonalat látszik megközelíteni. A neokonzervatívok szerint biztosabban működik egy demokrácia, ha a világ is demokratikus. Én e tekintetben mérsékelt pozíciót foglalok el: sem az intervenciót, sem az izolacionizmust, Amerika befelé fordulását nem tartom helyesnek. Szerintem Amerika ma túlságosan is agresszívan lép fel az emberi jogok és a demokrácia nevében.

 

Nem helyesli az iraki beavatkozást?

 

Úgy gondolom, az iraki intervencióra Amerikának alapos okai voltak. Irak ugyanis olyan mértékű destabilizáló hatást fejtett ki, ami veszélyt jelentett Amerikára és a világra. Ezzel nyíltan megmutatta, hogy Amerika ellensége. Ilyen helyzetben a nemzeti érdek azt követeli meg, hogy az ellenséget legyőzzük. Ugyanígy természetesen minden terrorista ellenség. Tehát alapos okok sorakoztathatók fel az amerikai megszállás mellett. Ám azt remélni, hogy egy választott rezsim hatalomra segítésén túl, a térség demokratizálása is lehetséges, erős túlzás, ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok.

 

Térjünk vissza az Európai Unióra! Van-e pozitív forgatókönyve az európai fejlődésre?

 

A legnagyobb bajom az, hogy az új intézményes rend megöli azt a pluralitást, sokszínűséget, mely az európai életerő forrása volt. Az Európai Unió az előbb említett értelemben kasztíliai, vagy másként kifejezve, merkantilista vállalkozás, melynek célja, hogy társadalmainkat hatalma alá vonja. Ezért nem tudom támogatni az új alkotmányt sem. Inkább a régebbi törekvést pártolnám, az európai országok társulását, amelyet az olyan erőszakos fellépések hátráltattak Európában, mint Napóleon vagy Hitler háborúi, melyek jellegzetesen olyan országokból indultak ki, melyekben a XVII-XVIII. században abszolutizmus működött. Nagy-Britannia fejlődésére nem ez a jellemző. Úgy gondolom tehát, Európa rossz irányba fordulása nem is annyira a bal- és a jobboldali tengely mentén értelmezhető. Szerintem például a hitleri jelenség tipikusan baloldali fenomén. Én nem a bal- és a jobboldali szembenállásban gondolkodom, az én felfogásom szerint a konzervativizmus ellentéte a radikalizmus, bármilyen színű legyen is. Én mint konzervatív, a radikalizmus kritikusa vagyok.

 

Lengyel konzervatívként mit gondol az amerikaiak iraki szerepvállalásáról?

 

Úgy gondolom, a háború Amerika globális felelősségének egyenes következménye. Nem hiszem, hogy a háború melletti kiállás alapja a konzervatív értékrend lenne. Igaz, a neokonzervativizmus mai gyermekei kiálltak mellette, s ezzel ellentmondásba keveredtek saját korábbi tanításukkal, amely azzal vádolta a liberálisokat, hogy olyan egyetemes érvényű megoldások birtokosainak hiszik magukat, mint amilyen például a szegénység végleges legyőzésének nemes célja. Nos, a terror elleni háború hasonló egyetemes és átfogó igényű vállalkozás, ennyiben nem könnyű konzervatív érvekkel alátámasztani.

 

Nem emlékezteti Amerika globális felelősségvállalása a Szovjetunió fellépésére, mely a nemzetközi béke letéteményesének hirdette magát, és agresszív terjeszkedő politikát folytatott?

 

Félreértés ne essék, Amerika soha nem volt imperialista hatalom. Csupán arról van szó, hogy mint világhatalom, bizonyos felelősséggel tartozik a világpolitika alakulásáért.

 

Vagyis az egész világért?

 

Mindazért, ami veszélyeztetheti az amerikai demokrácia működését. Egyébként, bár nem szuperhatalom, ahhoz Európa is elég nagy jelentőségű politikai alakulat, hogy felelőssége legyen a világ sorsának alakulásáért. Mind ez ideig azonban még nem nőtt fel a feladathoz, nem vállalja, hogy éljen a hatalmával.

 

Akkor beszéljünk most Európáról? Miben látja a kontinens most szerveződő politikai rendszerének gyengéjét?

 

Ha otthon lettem volna akkor, valószínűleg az egyesülésre szavazok. Főként azért, mert nem nagyon láttam ennek reális politikai alternatíváját. Sem Lengyelország, sem Magyarország nem Svájc.

 

A különbség inkább gazdasági vagy politikai természetű?

 

Mindkét típusú nyomás érzékelhető. Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy beleszólási jogunk legyen a ránk vonatkozó döntésekbe. A túlszabályozás és a központosítás persze zavar. Az alkotmánnyal sem vagyok megbékülve, túlságosan retorikusnak találom.

 

Egy baloldali magyar politikus szerint az EU balos vállalkozás.

 

Hogy van egy rejtett ideológiai cél a folyamat mögött, azt jól mutatja a preambulum vitája. Úgy tűnik, a nagyhatalmak, a franciák és a németek e terv legelkötelezettebb támogatói, függetlenül politikai beállítódásuktól - ebben az értelemben Európában a konzervativizmus is balra tolódott. Az ideológiai célkitűzés pedig azért különösen elgondolkodtató, mert Európa hagyományosan történetileg és kulturálisan határozódott meg. Vagyis az ideológiai vállalkozás egyben a múlttal való szakítás kísérlete is.

 

Milyen jövőt lát lehetségesnek Európában?

 

Alapvetően háromféle szcenáriót tartok elképzelhetőnek. Vagy egy liberális Európa (melyet individuumok egyéni szerződéses viszonyai építenek fel), vagy egy multikulturális Európa (vagyis különálló csoportok együttműködése), vagy egy posztmodern Európa valósulhat meg. Ez utóbbi az első két változat elegye.

 

És milyen lenne egy konzervatív szcenárió?

 

Nos, ez megegyezne az alapító atyák, többek között Adenauer Európa-képével: nemzetek, közösségek Európája lenne ez, a klasszikus, keresztény történelmi értelemben. Ez azonban már csak azért sem lehetséges, mert az értelmiségi politikai osztály Európában kifejezetten keresztény- és katolikusellenes érzelmeket ápol. Szerintük a nyugati társadalom szekularizálódott, ezért a vallások elvesztették jelentőségüket. Ám e kétkedőknek az lehet a válaszunk, hogy a vallás jelentőségét nem csupán a vallásos hit adja, hanem a vallási hagyományból eredő kulturális nevelődés is. Még a lengyel kommunisták is belátják ma ezt, lám-lám milyen keményen harcoltak e szerződési pontokért az unióban, még ha sikertelenül is jártak.

 

Hogyan jellemezné a lengyel politikai helyzetet?

 

A baloldal csapnivalóan végzi a dolgát - a korrupció soha nem látott méreteket ölt. Ezért könnyen lehetséges, hogy jövőre a jobboldali pártok fognak győzni. A kérdés csak az, hogy egymás között meg tudnak-e egyezni. Nincs ugyanis egyetlen karizmatikus vezetőjük sem, bár több értelmes irányító figurával rendelkeznek.

 

Hogyan ítéli meg az amerikaiak iraki fellépését a konzervatív politikai gondolkodás?

 

Az iraki háborút leghelyesebb megelőző háborúnak nevezni. Ez igen régi kategória, már Grotiusnál is szerepelt. E fogalom azért kényes, mert nagyon nehéz meggyőzően alátámasztani. Hiszen csak a szükséghelyzet indokolhatja. Ha viszont szükséghelyzetről beszélünk, olyasmiről kell szólnunk, ami mindennapi életünk folyását akadályozza. Háborút indítani békeidőben nem tűnik túl meggyőző eljárásnak. Irak esetében a szükséghelyzet nehezen látható. Nem találtunk ugyanis tömegpusztító fegyvereket. Ám ne feledjük: a háborús döntés olyan megfélemlítés után született, amely Amerikát közvetlenül érintette. Ráadásul azt joggal állíthatjuk, hogy Szaddám Huszein veszélyt jelentett a világra, ezért kellett megbuktatni a rendszerét. Nem véletlen, hogy a terroristák súlyos utóvédharcokat folytatnak Irakban. Számukra kulcskérdés, hogy ne maradjanak vesztesek saját földjükön. Persze az Egyesült Államokban vannak olyan régi vágású konzervatívok, mint például Pat Buchanan, akik ellenzik az iraki háborút. Szerintük az amerikai konzervativizmusnak az államok határain belül kell maradnia, és nem szabad olyan általános elvek védelmében fellépnie, mint amilyenek a Függetlenségi nyilatkozatban olvashatók. Én azt a véleményt osztom, mely szerint az amerikai konzervativizmus a reform doktrínája odahaza, és a szabadság kiterjesztéséé határainkon túl.

 

Milyennek látja az amerikai belpolitikát az elnökválasztási kampány tükrében?

 

Egy hanyatló liberális pártot látok egyfelől, melynek nincs határozott jövőképe. Egyetlen vesszőparipájuk a mindent átfogó egészségügyi reform. Csak olyasmit próbálnak védelmezni, amit korábbi demokrata kormányok vívtak ki. A konzervatívok ezzel szemben új eszméket fogalmaznak meg. Ahogy Pat Moynihan fogalmazott, mára a republikánus párt lett az új eszmék pártja. Bush elnök most is számos új elgondolást terjesztett elő a társadalombiztosítás, a nevelés, az egészségügyi reform kapcsán és a "becsületes társadalom" vonatkozásában. Meggyőző választ adott arra a kritikára is, mely szerint azért is elhibázott volt iraki beavatkozása, mert a térség még nem érett meg a demokráciára. Isten az egész emberiségnek megadta azt a képességet, hogy alkalmas alanya legyen a demokráciának. E gondolatmenetben a természetes jog és az isteni adomány fogalma hasonlóképp kapcsolódik össze, mint a Függetlenségi nyilatkozatban, mely szintén a természet Istenéről beszél. Tehát nem pusztán szekuláris elképzelés, bár nem is a Biblia egyszerű átvétele. Valahol a kettő között áll.

 

Miként vélekednek az amerikai konzervatívok Európa fejlődéséről?

 

Európa fáradtnak látszik. Arra az ENSZ-re kíván támaszkodni, melyet további passzív államok alkotnak. Lehet, hogy időnként érdemes várni, de ez nem minden helyzetre igaz. És főleg nem igaz akkor, ha a várakozásra azért van szükség, mert gyengének érzed magad. Ha már mindenképp várakozni kívánsz, akkor legyen ez az erősek várakozása. Ha mi is ebből a stratégiából indultunk volna ki, akkor ma rosszabb lenne a helyzet. Az európaiak ugyanis futni hagyták volna Szaddámot.

 

Hogyan értékeli politikailag az egyesülési folyamatot és annak új állomását, az új tagországok felvételét?

 

Szerintem Európa olyan helyzetet akar teremteni, melyben politikai problémák nem is támadhatnak. Ezt a stratégiát nevezte Tocqueville individualizmusnak: amikor minden egyén visszavonultan él, távol a közélettől. Az a reményünk, hogy a konzervatívok és a liberálisok Kelet- és Közép-Európában olyan energiára tesznek szert, amelynek eredményeképp valami történni fog Európában. Csak így válhat Európa önálló, független politikai erővé, mely nem csüng Amerikán, sőt, egyes kérdésekben Amerika ellen is fordulhat.