Hideg polgárháború?

Hideg polgárháború? Ez volt a címe a XX. és XXI. Század Intézetek által január közepén megrendezett kerekasztal-beszélgetésnek ("baloldaliként" meghívott vendégek: Galló Béla, Majtényi László, Somogyi Zoltán, a "jobboldaliak": Fricz Tamás, Lánczi András és Schmidt Mária, a beszélgetést vezette: Heltai Péter).

A cím általánosan osztott aggodalmakat tükröz: hova vezetnek a közéletben tapasztalható durvaságok, az acsarkodó szembenállás, az értelmiség és a média szinte teljes kettészakadása, a politikai cél által vezetett gátlástalan hazudozások és kölcsönös vádaskodások, a szaporodó utcai megmozdulások, a bíróságok támadása, a politikusok és bírák megfenyegetése, a mesterségesen felpumpált politikai hisztériák? Mindez ijesztő. A nem túl gusztusos fejlemények mögött egyesek az ország kulturális szétszakítottságát látják, míg mások inkább csak bizonyos politikai "elitek" vagy bandák harcát, s tulajdonképpen örülnek, hogy a tömegek visszahúzódnak, közömbössé válnak, elfordulnak a politikától. Sőt, egyesek úgy gondolják, hogy az elitek ádáz vitái csak a nyilvánosságnak szánt önlegitimációs tiszteletkörök, miközben a háttérben ugyanezek az elitek szépen megosztoznak egymással a hatalmon és annak anyagi hozadékán. De nem önámítás ez (ráadásul még önámításnak sem teljesen megnyugtató, hiszen a tömegek passzivitása lehet-e cél a demokráciákban)? Nem félő-e, hogy az utca radikalizálódik, és az események kikerülnek a politikai közösséget együtt tartó elitek irányítása alól? Valójában mindenki tart a jövőtől, mert retteg a tömegektől, mert nem tudja, hogy a mélyben milyen indulatok mozgatják az országot. A kialakult hisztériában "semmi fontos kérdésről nálunk nem esik szó. A műbalhék uralják a közéletet", mondta Schmidt Mária, amihez Majtényi László hozzátette, hogy "van ellenzék és van kormánypárt. De azért más is van: igazság meg hazugság, színvonal meg a színvonal hiánya. Ez a politikai hidegháború teljesen elmossa a minőséget. Csak a mieink meg a másik oldaliak vannak." S mindez életveszélyes, hiszen az ország versenyben áll környezetével, Európával és az egész világgal. "A politikai osztály színvonala versenypozícióinkat erősen befolyásolja." S ezt minden jelenlévő elfogadta.
Élénk vita neves szereplőkkel, izgatottan várakozó hallgatósággal, de nagyjából annyi hangzik el, és csak olyan mélységekig, mint a fentiekben összefoglalva. A kritikus szemlélőben növekszik a hiányérzet. Találomra soroljunk fel néhányat a témák közül, amelyek előtt az ilyen viták sajnos mindig megállnak.
Itt vannak mindjárt a "felek". Látszólag vita vagy párbeszéd kezdődik közöttük. Pedig az ilyen vitákon soha nem tudni, hogy valóban elfogadják-e egymást párbeszédképesnek, vagy csak feszengve és udvariaskodva türtőztetik magukat. Ez a nem jelentéktelen kérdés soha nem kerül terítékre.
A baloldal képviselői egy ilyen beszélgetésben egyszerre több eszközt is alkalmaznak a jobboldal szellemi és morális integritásának megkérdőjelezésére. Egyrészt kijelentik, hogy a konzervatív értékvilágból és ideológiából "nem következik egyértelműen a Fidesz és a jobboldal. Ma legalábbis" (Somogyi Zoltán). Ez a jócskán arisztokratikus állítás természetesen egyszerre kérdőjelezi meg a mai magyar politikai jobboldal bármiféle konzervatív - értsd alatta: jobboldali, de civilizált és szalonképes - elfogadhatóságát, valamint a magukat konzervatívnak tekintő, és a politikai jobboldalon elkötelezett értelmiségiek jóhiszeműségét vagy tisztánlátását. E kettős állítás sugallata szerint a mai politikai jobboldal "elfogadhatatlan stílusa" (Somogyi) - értsd alatta: demokratikus iskolázatlansága, az európai politikai normák iránti érzéketlensége - láttán gyakorlatilag párton kívüliségre, valamiféle kívülálló megfigyelői szerepre - sőt, Fidesz-ellenességre -kellene szorítkozniuk azoknak, akik őszintén konzervatívnak tartják magukat. Sőt, éppen ez a kívülállás lenne őszinteségük egyik mutatója.
A jelen lévő jobboldali értelmiségiek komolyságát úgy is kikezdhetjük, ha ügyüket tesszük talmivá, komoly emberhez méltatlanná és nevetségessé. Fricz Tamás és Lánczi András is úgy gondolják, hogy a magyar társadalom gyökeresen megosztott bizonyos értékvilágbeli és kulturális törésvonalak mentén. Ezek között szerintük harc folyik, és a kérdés éppen az, hogy sikerül-e az identitásproblémát mérsékelt módon, a hatalommegosztás keretei között maradva megjeleníteni. A baloldalnak a szóban forgó vitán megjelent képviselői viszont - ez önmagában is elemzendő jelenség - tagadják a társadalom alapvető kulturális-szociális és politikai megosztottságát, vagy csökkenteni igyekeznek a valóban létező megosztottságok jelentőségét. Galló és Somogyi még ennél is tovább mennek: a politikában és a médiában megjelenő csetepatét alapvetően az elitek közötti küzdelemnek tartják, ami nem történelmi léptékű megosztottságokról szól, hanem a források primer "újraelosztásáért" folyik. Mindketten megpendítik annak lehetőségét, hogy a közéletünket eluraló harcok hátterében a látszólag egymással ellenséges elitek kiegyezése zajlik ("összeérnek a szálak"). Az tehát, amit a jelen lévő jobboldaliak komoly ügynek képzelnek, csak pitiáner osztozkodás, elvtelen összekacsintás és alig több.
Egy harmadik eszköz a köpönyegforgatás tétele: "Ha morálisan szembe akarunk szállni az előző rendszerrel és annak képviselőivel, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogyan viszonyulunk azokhoz, akik a mi oldalunkon állnak, és a múlt rendszerben valami módon részt vállaltak. Beszélünk-e róluk is, ők is érintettek-e?", kérdezi Somogyi jogos, és szinte kikezdhetetlennek látszó érvvel a jobboldal megkérdőjelezésére, deheroizálására. De egyértelmű bűn-e a "köpönyegforgatás"? Valaha is feltették-e a magyar közéleti diskurzus szereplői maguknak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért ne változtathatna szerepet és álláspontot bárki egy zárt társadalomból egy nyitottba való átmenet után? Miért baj, ha mondjuk egy hajdani "vonalas" az új információk és önkifejezési lehetőségek hatására esetleg megtalálja igazi önmagát? Nem éppen ez a lehetőség jelenti a szabadság lényegét? Hol húzódnak a morálisan elfogadható és elfogadhatatlan egzisztenciális és szellemi pályamódosítások határai?
Hasonló eszközökkel él a jobboldal is a baloldal integritásának, komolyságának és jóhiszeműségének megkérdőjelezésére. Fricz, Lánczi és Schmidt is élesen felvetik a múlttal kapcsolatos morális és politikai felelősségvállalás elmaradását. Ezt elég nagy általánossággal teszik, a problémát a legszorosabb szövegkapcsolatba hozva a 2002 óta tartó baloldali kormányzás egész korszakának kritikájával. Ettől teljesen homályossá válik, hogy egyes személyek, minden baloldalon politikai felelősséget vállaló személy, maga a baloldal vagy még tágabban a baloldaliság felelősségéről van-e szó.
Ebben az összefüggésben az "egy ország - két kultúra" tétele (Lánczi és részben Fricz) is a baloldal delegitimációjának eszközévé válik. A baloldal - pontosabban a baloldaliság -és az előző rendszer distinkciók nélküli összekapcsolása nyomán az "egy ország - két kultúra" kiinduló tétele ugyanis erőteljesen módosul. A kimondatlanul maradó új tétel szerint egyrészt van egy erős konzervatív értékrend, másrészt és vele szemben van egy leginkább szociológiailag megközelíthető gazdasági és szociális orientáció és hatalmi kapcsolatháló (a múlt és a jelen közötti erős kontinuitással). Vagyis egy kultúra áll szemben egy materiális kategóriákban megragadható érdekrendszerrel és szövevénnyel. Innen már csak egy ugrás a baloldaliak komolyságának, személyes morális hitelének, az egész baloldal erkölcsiségének hallgatólagos kifigurázása: őket csak az érdekeik vezérlik. S persze adódik még egy következmény: az a baloldali vagy liberális számít valamelyest elfogadható partnernek, aki semmilyen szerepet nem vállal - nem csak a múltban, hanem ma sem - ezen a baloldalon, sőt, dühösen kritizálja a mai politikai liberalizmust vagy szocializmust. (A jobboldali publicisták soha nem mulasztanak el dicshimnuszokat zengeni azon kevés nem jobboldali újságírókról, akik személyes ügyükké avatták a politically correct szerintük uralkodó ballib dogmáit.)
*
Hasonló beszélgetéseken rendszerint valaki megfogalmazza a nagy hiányt: Magyarországon eddig nem sikerült "kibeszélnünk" történelmünket, mindenekelőtt a Horthy-korszakot, a második világháború idejét és a kádárizmus időszakát. Ez itt sem maradt el. De arról soha nincs szó, mit is jelent ez a "kibeszélés"? Nem illúzió-e, hogy beszélgetés - "párbeszéd" - útján megnyugtató, konszenzusos válaszokat találhatunk a társadalmat megosztó problémákra?
A szóban forgó vitán Lánczi András keserűen megjegyezte, hogy 1989-ben szerinte sok szempontból nem traumatikus forradalom vagy rendszerváltás, hanem a folytonosságokat hordozó "rendszermódosulás" történt. Schmidt Mária ezzel vitatkozva kijelentette, hogy vigyázni kell a megnevezésekkel, és szerinte 1989 igenis cezúrát jelentett: előtte diktatúra volt, utána elkezdődhetett a demokrácia korszaka. "Ha ebben meg tudunk állapodni, akkor ez lehet a kiindulópont, ami körül artikulálódhatnak a politikai vélemények", mondta, hozzátéve, hogy "a magyar politikai közvélemény jelentős része ennek a cezúrának a szét-maszatolásában érdekelt". Schmidt hozzászólásában elmondta még, hogy "a rendszerváltozás békés folyamatának egyik ára az volt, hogy a pártállam politikai felelősséget viselő személyei továbbra is részt vesznek a politikai életben". A magyar társadalom vállalta ezt az árat. Vállaltuk, maradhatnak, mondta, ezen már nem is lehet változtatni, viszont ettől a hajdani felelősségek még nem váltak semmissé, és ezeket ki is kell mondani.
Teljesen világos és tisztelhető álláspont. Konszenzusos elfogadottságot azonban nyilván nem kaphat, a "kibeszélés" nem vezethet megnyugváshoz. Schmidt javaslatának ugyanis számos politikai szereplő és erő számára elfogadhatatlan következményei vannak. Ha egy jobboldali történésztől érkezik egy ilyen javaslat, akkor azonnal eszünkbe jut egy párhuzam: a jobboldal egyik sokat hangoztatott fő sérelme, a "bűnös társadalom", a "bűnös" történelmi osztályok és politikai elit nekik szegezett vádja Magyarország második világháború alatti szerepével és azt megelőzően a fasizálódó korszakával kapcsolatban. A hajdani polgári társadalom mai örökösei mindig is úgy érezték, hogy a vád egyrészt túlzottan sommás, másrészt elfogadhatatlanul általánosító, hiszen a múlt árnyait és a morális felelősségre vonást rájuk is kiterjeszti. Harmadrészt mindez igazságtalan, mert az ilyen vádak megfogalmazóit sokszor - ok és érdemek nélkül - erkölcsileg emelkedettebb, a szellemi és politikai harcok során előnyösebb pozícióba hozza.
Innen nézve tehát a Schmidt-féle javaslat is politikai manővernek tűnik: mintha a korábban kialakult helyzetet kívánná ellensúlyozni, ellentételezni, a bal- és jobboldalak közötti fordított szereposztással. Senkit nem vonunk személy szerint felelősségre, mondja, ennek lehetőségén már túl vagyunk, de jelentsük ki a hajdani kommunisták felelősségét ("bűnösségét"). A baloldaliság történelmi és erkölcsi terhekkel való ilyen megterhelését azonban kevesen fogják vállalni. Sokan - múltbeli és mai baloldaliak - érzik majd, hogy személyükben és politikai irányzatuk képviseletében sincs semmi felelősségük a múlt bűneiért. Annyira, hogy ők még tettek is valamit a régi rendszer fellazításáért, szemben esetleg a jobboldal ma sommás vádakat kiáltozó hangadóival. S valóban, Majtényi azonnal el is utasította a diktatúra és a demokrácia Schmidt-féle radikális szembeállítását 1989 "jogállami forradalmában". "Ha az egész pártállami rendszert diktatúrának tekintjük, akkor fejlődését kevéssé tudjuk felfogni", mondta egy olyan ember öntudatával, aki annak idején a demokratikus ellenzékhez tartozott, és ma - feltételezésem szerint - baloldalinak (baloldali liberálisnak) vallja magát.
És innen egyre messzebb araszolhatnánk a felvetendő problémák között, hátra, a kettős totalitarizmus sokak által vitatott tétele felé (ti. nácizmus és kommunizmus hasonszőrű jelenségek), a "bűnösség" minősítés disztingválatlan - ettől igazságtalan -osztogatásáig, és annak feltételeiig, hogy a múltbeli bűnök kimondása leválasztható legyen a jelen politikai harcait kísérő opportunizmusokról.
Fricz Tamás ezúttal is elmondta, amit már többször leírt, hogy nagyon durva volt a 2002-es választások hangneme. Ez az állítás éles kontrasztban van azok tapasztalataival, akik külföldön átéltek már kicsit is izgalmasabb kampányokat. Európai mércével mérve Magyarországon a hangnem durvasága nem volt különleges, csak újszerű volt a harc szenvedélyessége, a szavak és kölcsönös vádaskodások mögött húzódó elkeseredett indulat. Sokan ettől ijedtek meg utólag: az önmagukban felfedezett félelmektől és gyűlöletektől. Azóta közéleti vitáink nagy részét lekötik a szavak és stílus feletti sértődések. De persze ezt sem szoktuk megvitatni.
A helyzet komoly, mert majdhogynem lehetetlenné teszi az értelmes közéletet. Somogyi felolvasott egy részletet a Magyar Nemzetből, amelyben Pilhál György arról értekezik, hogy egy adott balliberális politikusnak a nemzethez körülbelül annyi köze van, mint neki az ötös lottóhoz, és az illető Lovas István nevének hallatán álljon vigyázzba, mint a Himnusz alatt, már amennyiben ismeri a Himnuszt. A szöveg, mint a Magyar Nemzet publicisztikai oldalán megjelenő szövegek jelentős része, tartalmatlan és primitív. Képtelen ökörségeinknek körülbelül abba a kategóriájába tartozik, mint Ba-rangó elhíresült verbális ámokfutása. Válaszként Lánczi a másik oldalról hoz ellenpéldát. Gusztos Péter Népszabadság-béli írását, annak állítólagos egyházellenességét említi. Az SZDSZ-es politikus a Károli Gáspár Református Egyetemen történtek kapcsán azt írta, hogy "Vajon az egyházi szervezetek figyelmen kívül hagyhatják a magyar törvényeket, pusztán azért, mert azok világiak? Az egyházak működését nem törvények szabályozzák? Az egyházakat nem a költségvetés finanszírozza, a köztársaság polgárainak adójából?" Fricz pedig az MSZP-s Újhelyi István cikkét idézve igyekszik helyrebillenteni az igazságosságot. Újhelyi Orbán Viktor autokratikus jellemvonásait elemzi. Azt kérdezi, hogy "Igaz keresztény politikus-e Orbán, vagy csupán álszentséggel hatalomra törő autokrata?". Másrészt kritikusan megjegyzi, hogy "A vezér magatartása az egész párt működésére rányomja bélyegét. A Fidesznek egyetlen stílusa van, Orbán Viktoré" stb. Fricz szerint durvaságban mindez hasonló Pilhál szövegeihez, súlyosbítva azzal, hogy egy politikus tollából került ki.
Lánczinak és Fricznek azonban szerintem nincs igazuk, amikor a két politikus cikkeit a jobboldali zagyvaságok baloldali párjaként említik. Pilhál és Barangó szövegei teljesen jelentéktelenek, és közéletünk szégyene, hogy egyáltalán foglalkozunk velük (részben erre gondolhatott Schmidt Mária is, amikor a vitában azt mondta, hogy "műbalhék uralják a közéletet"). Gusztos viszont egy két évszázados, teljesen közismert szabadelvű álláspontot ismétel meg. Újhelyi cikke pedig politikai érvelés és értékelés, bár a nálunk megszokottnál talán erősebb szavakkal (de nem erősebbekkel, mint amilyeneket Orbán vagy Kövér használ). Orbánnal kapcsolatban, Orbán politikusi karrierjét és megnyilvánulásait ismerve, valóban felmerül - mégpedig politológiai kérdésként merül fel
- a képmutatás lehetősége és az ideológiai pálfordulások problémája. S az európai konzervatív néppártokkal, így akár a Fidesszel kapcsolatban is gyakori téma, hogy erőteljesen vezércentrikusak, ennek rövid távú előnyeivel és hosszú távú hátrányaival együtt (lásd a spanyol Aznar vagy az olasz Berlusconi pártját). Újhelyi tehát nemcsak dühöng, átkozódik, mint a Magyar Nemzet publicistája, hanem elemez és politikai értékelést ad, természetesen a maga politikai és ideológiai szemszögéből. Ha szavait letompítanánk, akkor szövege hagyományosabbá válna, de tartalma és logikája továbbra változatlan lenne. Pilhál és Barangó szövegeiből viszont, ha a feldolgozatlan indulat stílusjegyeit kiszűrnénk, nem maradna semmi. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha mondjuk Eörsi István gyakran erős - radikális - szövegeit, amit a jobboldalon nagyon gyűlölnek, összehasonlítjuk a Magyar Nemzet, a Demokrata és más lapok mainstream publicisztikájával. A különbség, hogy az előbbi érvel és válaszol, karakterisztikus stiláris eszközökkel, míg az utóbbiak csak radikálisak és fröcsögők, az érvelés, válaszadás és elemzés igénye nélkül. Az - esetünkben Lánczi és Fricz -, aki e két szövegkultúrát egy szintre hozza, akaratlanul is lehetetlenné tesz mindenfajta párbeszédet. Maga ugyan mérsékeltnek tartja önmagát, mégis folyton gyűlöletes ellenségeket lát. Például azokban, akik valójában nem is ellenségek, csak politikai ellenfelek, bár egy másfajta vita- és nyelvezeti kultúrából. Aki ezt teszi, végső soron a különböző nyelvi kultúrákat, illetve azok hordozóit állítja ellenségesen szembe egymással, kultúrharccá változtatva a politikai harcot. A kultúrharcnak pedig nemigen van parlamentáris megoldása.