Rapszódia

Alexa Károly: A magyar polgár - és a magyar író
"A liberális szót vagy egy évtizede nem lehet macskakörmök nélkül leírni" - állítja esszéje vége felé Alexa Károly. Az esszé egészét azonban éppenséggel olyan szónak, a "polgár" szavának szenteli, amelyik, bizony, összehasonlíthatatlanul brutálisabb ideologikus kisajátítás és aktuálpolitikai fölhasználás áldozata lett.

Ráadásul pedig a legkevésbé sem használ macskakörmöket: esszéjében minden egy az egyben értendő, véresen komolyan, az irónia leghalványabb árnyalata nélkül.
Hogy félreértés ne essék, arról mindjárt az esszé legelső meg legutolsó mondata gondoskodik. A legelső mondat Antall Józsefre, a legutolsó Schmidt Máriára hivatkozik: az előbbi, úgymond, a magyar középosztály újjászervezését meghirdetve a polgárosodást tette elsőrendű nemzeti feladattá, az utóbbi pedig a XX. Század Intézet vezetőjeként segítséget nyújtott az esszé megírásához és megjelentetéséhez. Mit mondjunk, világos beszéd. Aki ezek alapján a mai magyar jobboldal publicisztikus apológiájára számít, nem téved nagyot. Merthogy Alexa esszéje az is.
A kis kötet első közelítésben valamiféle historizáló vitairat tehát. Nem annyira föltárni akarja a múltat: inkább a jelen szükségleteihez szeretné igazítani. A „polgárosodás" nem elsősorban a nemzeti történelem folyamata lesz itt: kortársi politikai törekvések legitimációs eszközéül szolgáló normatív eszmény. A historizáló vitairat szerint a modem magyar történelem a polgárosodás igenlőinek és tagadóinak ellentétére épül: közönségesen, a jók és a gonoszok küzdelme zajlik benne. A fölvázolt vízióban a reformkorral előkészített és a kiegyezéssel kiteljesített polgárosodási folyamatot a trianoni tragédia megzavarja, a kommunista hatalomátvétel pedig teljesen fölszámolja. A vízió a "boldog békeidők" nosztalgikus visszakívánására épül, és szisztematikusan összemossa a modem tömegtársadalom egyetemes következményeit meg a kommunizmus sajátos kártevéseit. Nincs helye benne a múlt folyamatai differenciált szemléletének: az egészében a polgárosodás oldalára sorolt Horthy-korszakról szólván a polgári jogbiztonságot fölszámoló, rasszista törvényekről, a polgárellenesnek minősített Kádár-korszak kapcsán ellenben a (kis)polgárosodás újrainduló folyamatairól nem esik szó.
Ha a kötet csak ennyi volna, nem érdemelne figyelmet. Az olvasó szerencséjére azonban nem csupán ennyi: irodalomtörténeti és irodalmi munka is.
Mint irodalomtörténeti munka azt kívánja fölfejteni, a polgárosodás folyamatai hogyan mutatkoznak meg a magyar irodalomban. Az irodalmat a valóság hű tükrének tekintve olvassa újra tehát az elmúlt két évszázad magyar irodalmát, Bessenyeitől Maráin át Hajnóczyig. Alexa művelt olvasó - a magyar régiség mély ismerője és a kortársi fejlemények érzékeny szemlélője -, a megszülető olvasat valóban imponáló hát. Amit tesz, egyfelől határozott irodalomelméleti előföltevésekre támaszkodik - a "szövegirodalommal" szemben a "valóságirodalom" mellett foglal állást -, másfelől maga sem mentes elfogultságoktól. A végeredmény itt is saját vízió lesz, csak éppen a történelmi víziónál meggyőzőbb irodalomtörténeti vízió.
Mint irodalmi munka azt szeremé megjeleníteni, mit is jelent polgárnak lenni. A megjelenítés vágya a történészt-irodalomtörténészt íróvá avatja. A történeti konstrukció és az irodalomtörténeti argumentáció ilyenformán mindegyre megszakad: a polgári világ mentalitásának és kultúrájának irodalmias megjelenítése lép a helyébe. A konzervatív - a legegyszerűbben fogalmazva - azt állítja: régen jobb volt. A magyar polgár (és a magyar író írója ebben a legtágabb értelemben konzervatív szerző): régen jobb volt, állítja újra és újra szenvedélyesen. Ahogy a tárgyi gondolatmenetet alanyi kitérőkkel tördeli szét, esszéje legjobb lapjain Alexa -és ezt igyekszünk irónia nélkül mondani - a másfél évtizeddel ezelőtti, éppen a baloldaltól búcsúzó és a jobboldalra megérkező Tamás Gáspár Miklóst idézi az olvasó emlékezetébe.
Mit is olvasunk tehát? Maga a szerző hol egy "történeti álom illusztrációjának és adatbázisának", hol "alkalmi meditációnak", hol pedig afféle "glosszáriumnak" minősíti saját esszéjét. Mi legszívesebben rapszódiának mondanánk ezt a nyilvánvalóan inkább szenvedélyből született írásművet: afféle, a magyar polgárság iránt érzett forró szerelemből fogant, heves és elragadtatott lírai költeménynek. (Kortárs, 135 oldal, 2100 forint)