Irak és a globális küldetéstudat

Az Irak elleni hadműveletek előtt és alatt mindenekelőtt Franciaország viszonya mérgesedett el a háborút kezdeményező és döntő mértékben finanszírozó Egyesült Államokkal, amikor kilátásba helyezte: vétójogával élve megakadályozza, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást adjon a Szaddam Húszéin megdöntését célzó katonai akcióhoz. Mi volt a francia-amerikai konfliktus oka? Várható-e, hogy idővel csökken a transzatlanti kapcsolatokban megmutatkozó feszültség? Erről kérdeztük Guillaume Parmentier-t, a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézete igazgatóját, az amerikai bel- és külpolitika kiváló ismerőjét, aki a XXI. Század Intézet meghívására érkezett Budapestre.

- Hogyan alakulnak a nemzetközi kapcsolatok? Mi lesz az ENSZ szerepe az iraki háború után?

- Ez most a legfontosabb kérdés, és megválaszolásakor semmiképp sem szorítkozhatunk a francia-amerikai kapcsolatok fejleményeire. Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államokban átmenetileg jelentkező frandaellenesség hamarosan elmúlik, és a két ország között helyreállnak a normális kapcsolatok. Nézeteltéréseink alapvető oka, hogy mind az USA, mind Franciaország a felvilágosodásra alapozza az identitását, s ebből fakad „globális küldetéstudatuk", melyet eltérően értelmeznek.

- Rumsfeld amerikai védelmi miniszter Franciaországot a „régi Európához" sorolta, egyszersmind érzékeltette, hogy az „új Európa", vagyis a NATO-ba nemrég belépett kelet-európai országok, köztük Magyarország is, támogatják az Irak ellen indított háborút.

- Európának tényleg le kell szűrnie a tanulságokat az iraki háborúból. Éneikül nehezen tudjuk támogatni az ottani rendezést, az újjáépítést és az ország demokratikus átalakítását. Elsősorban azt kell tekintetbe vennünk, hogy az amerikai belpolitika a 2001. szeptember 11-i merénylet után alapvetően új irányba fordult, s ez határozza meg az USA kül- és katonapolitikai döntéseit is. Mi Franciaországban egyszerűen nem tudtuk felmérni, hogy a World Trade Center tornyai és a Pentagon ellen elkövetett terroristamerénylet milyen maradandó traumát jelentett, s hogy ennek hosszabb ideig tartó hatásai lehetnek. 2002 novembere után például a Le Monde hasábjain sok olyan amerikai véleményt közöltek, mely ellenezte az iraki háborút, s Párizsból úgy ítéltük meg, hogy a demokraták erős ellenállást tanúsítanak majd. De nem így történt, a rebublikánusok háborús logikája erősebb volt minden más megfontolásnál. Nálunk is voltak számos áldozatot követelő merényletek metróban, áruházakban, de mi soha nem éreztük magunkat sebezhetetlennek, úgy, mint az amerikaiak, következésképp jobban fel tudtuk dolgozni az eseményeket. Viszont az Egyesült Államokban az emberek úgy érezték, mintha a terrroristák egy családtagjukat ölték volna meg, s eltöltötte őket a dead őr alive érzés, vagyis hogy életre-halálra meg kell küzdeniük a támadókkal. Minthogy azonban a terroristákat és az akció kitervelőit és megszervezőit nem találták meg, teljes felhatalmazást adtak Bush elnöknek a háborúra. Addig a hihetetlenül kis többséggel megválasztott elnök meglehetősen gyenge, az ellenzéke pedig erős volt, de szeptember 11-e után gyökeresen megváltozott a helyzet.

- Vagyis Amerika azért kezdett Irak ellen háborút, mert nem sikerült elpusztítania az al-Kaida hálózatát, és megtalálnia Oszama bin Ladent?

- Ez talán túlzottan leegyszerűsítő megfogalmazás, de nem jár messze az igazságtól. A republikánus kormányzat a tömegek megsértett érzelmeire alapozva olyan offenzívába kezdett, mely alapvetően defenzívába szorította a demokrata ellenzéket, s bizonyos tekintetben szinte felborulással fenyegeti az amerikai hatalmi rendszer belső egyensúlyát. A demokraták egyszerűen nem merik nyilvánosan kétségbe vonni a republikánusok külpolitikai irányvonalát, s ezért emelkedik dinamikusan az amerikai védelmi költségvetés: idén 400 milliárd dollárt fordítanak katonai célra, jövőre pedig már 500 milliárdot. Ehhez hasonló összeget a világtörténelemben egyetlen ország sem fordított erre a célra, ami különösen azért elgondolkodtató, mert közben Bush nem módosított az adócsökkentést ígérő programján.

- Úgy tűnik, Amerika elszánta magát arra, hogy erővel oldja meg az arab világ problémáit.

- Az amerikaiak rosszul teszik, hogy az erőt összekeverik a hatalommal. Franciaországnak az a tapasztalata, hogy a fegyverek segítségével nem lehet békét teremteni a Közel-Keleten, és e térség népei elutasítják a hegemóniára való törekvést. Éppen ezért nem szabad túlértékelni a katonai dimenziókat, így Szaddam Húszéin rezsimjének megdöntését sem. Úgy látom egyébként, hogy a vezető amerikai politikusok sem értenek egyet abban, mi a teendő a továbbiakban. A Cheneyhez és Rumsfeldhez hasonló nacionalisták véleménye eltér a neokonzervatívokétól, akik Wilson egykori elnök küldetéstudatával rendelkeznek, és készek a tartós megszállásra is.

- És mit tanácsolna Magyarországnak?

- Nem alkothatok véleményt a magyar politikai elit helyett, és van annyi diplomáciai érzékem, hogy a tanácsadástól is tartózkodom. Azt hiszem azonban, hogy az USA szövetségesei közül Ausztrália viselkedett a legokosabban: aktívan részt vett a háborúban, de a hadi események befejeződése után visszavonta a csapatait, nem vállalkozott a békefenntartásra.