A washingtoni héjáknak csak Amerika fontos

Gazdasági és kulturális hegemóniája ellenére az Egyesült Államok összetéveszti a hatalmat a nyers katonai erővel – mondta Guillaume Parmentier francia Amerika-kutató a Népszabadságnak adott interjújában.

A Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézete Egyesült Államok-kutatás Központjának igazgatója szerint a washingtoni vezetés három ideológiai táborra osztható. A Bush-adminisztráció egésze a terror elleni küzdelem miatt odahaza gyakorlatilag támadhatatlan, de Parmentier úgy véli, hogy egy céltudatos Európa ki tudná használni a washingtoni széthúzást. Szerinte a három, „nacionalista", „neokonzervatív" és „internacionalista" csoport csak annyiban volt egységes a háború előtt: Szaddámnak mennie kell. Még az iraki olajkincs sem jelentett mindent elsöprő érvet a katonai beavatkozás mellett.
Az olajra vagy Bush elnök személyes indítékaira épített elméleteket félretéve Parmentier a legszélsőségesebb elemnek a Dick Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter által képviselt nacionalista csoportot tartja. Ők a szorosan vett nemzeti érdekeket követik, az amerikai szövetségesek vagy éppenséggel az iraki lakosság jóléte még az amerikai előretörés eszközeként sem szerepelnek prioritásaik között.
A neokonzervatívok Parmentier modelljében már hajlandóak kompromiszszumokra. A puszta világhatalom megszerzésének vágya helyett ideológiai alapokra helyezik az amerikai hegemóniát: a többi országot is szeretnék az Egyesült Államok mintájára átformálni. (Mint Parmentier megjegyzi, ez a hozzáállás a francia külpolitikától sem áll távol.) A szövetségesek és a nemzetközi rendszer egyensúlya ebben a gondolkodásmódban már legalább eszközként megjelenik.
A Colin Powell külügyminiszter által képviselt, szélesebb látókörű tábor a francia kutató szerint a második világháború óta létező, hagyományos szövetségi rendszerre és az ENSZ-re is épít. Az „internacionalisták" még többé-kevésbé tisztában vannak a veszéllyel, hogy az egyoldalú döntések Amerika elszigetelődéséhez vezethetnek. A tábornoki egyenruhát levetett Powell konzervatív politikus, de Parmentier leírásában az „internacionalista" jelző nem zárja ki ezt.
Legutoljára Andrew Jackson , majd Theodore Roosevelt elnöksége alatt, a XIX–XX. század fordulóján volt ilyen vezetés Washingtonban – magyarázza Parmentier. A két óceán partjaitól távol lakó szavazók konzervatív nézetei uralták a washingtoni politikát, George W. Bushra is ebben a „hátországban" szavaztak a legtöbben. Az Egyesült Államok száz éve gyarmatosításba kezdett (a Fülöp-szigeteken és Kubában) és elszigetelődött Európától.
– A Jackson-éra végül huszonöt évig tartott. Ez visszatekintve talán rövid időnek tűnhet – mondja az Amerika-kutató – de nem feltétlenül lenne kívánatos, ha a „vidéki" Amerika által támogatott Bush vezetés ilyen sokáig valódi ellenfél nélkül maradna. Az amerikai politikai rendszer ugyanis az ellenzék létére, a törvényhozás–kormányzat–bírói testület hármas hatalmi egyensúlyára alapul. Ma minden téren a keresztény fundamentalizmusra építő, nacionalista felfogás uralkodik.
Hasonló okokból tarthatatlan Parmentier megítélésében, hogy a NATO szerepe a háborúk utáni nagytakarításra csökkent. Ez persze nem meglepő egy olyan szervezetnél, ahol a politikusok döntenek katonai ügyekben, és fordítva. Ráadásul az amerikaiak azt szeretnék, ha még ennyire sem kellene kikérni a NATO-partnerek véleményét, mielőtt döntenek.
Az uniónak először saját célkitűzéseit kell tisztázni, hogy Európa jobban tudja érvényesíteni érdekeit – véli Parmentier. Az amerikaiak mindig is támogatták – sőt ők kezdeményezték – az európai gazdasági integrációt. A politikai egységgel kapcsolatban viszont már vannak fenntartásaik, de ez természetes: maguk az európaiak sem tudják, pontosan milyen uniót szeretnének. A transzatlanti kapcsolatok szempontjából is lényeges tehát, hogy az EU alkotmányán dolgozó konvent pontosabb képet alkosson a közös jövőről.
Parmentier receptje: az európaiak egyezzenek meg saját céljairól, majd használják ki a washingtoni ideológiai megosztottságot. Az iraki háború előtt is volt széthúzás a különböző amerikai politikusok, gazdasági erők és lobbik között. Az egyetlen közös pontot Washingtonban az elhatározás jelentette, hogy semmilyen diktátor sem folytathat büntetlenül nyíltan Amerika-ellenes politikát. Az olaj természetesen növeli a térség stratégiai fontosságát, de ha csak ezt szerették volna kiaknázni az amerikaiak, akkor Parmentier szerint Szaddám Huszeinnel is könnyedén alkut köthettek volna. Azonban őt magát akarták eltávolítani, a Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és munkatársai 1991 óta éjjel-nappal ezen az egy dolgon rágódtak.
Az Egyesült Államok értelemszerűen mindig a saját politikájához közelebb állók mellé fog állni Európában, még ha tudatosan nem is akarja megosztani a kontinenst. Egyébként nemcsak a franciák, a britek sem bíznak az óceán túlpartján élő barátaikban – jegyzi meg Parmentier. Az 1956-os szuezi válság után éppen azért döntöttek a szorosabb szövetség mellett Londonban, hogy nagyobb beleszólásuk legyen az amerikai döntésekbe.
Franciaországban pedig sokan emlékeznek még a régebbi nézeteltérésekre. Az Egyesült Államok 1943-ig a német csatlós Vichyt tekintette francia partnernek, csak ezután ismerte el de Gaulle szabad francia mozgalmát. Sőt az 1945-ös felszabadulás után parancs érkezett Washingtonból: Franciaországot szövetséges megszállás alá kell helyezni. Eisenhower tábornok, későbbi elnök nem kis lélekjelenléttel megtagadta a parancsot, és azonnal engedélyezte az ideiglenes francia kormány megalakulását.
Donald Rumsfeld a bagdadi múzeum kifosztását így kommentálta: „Van ilyen". Ám mint Parmentier megjegyzi, a kulturális örökség elhanyagolását nemcsak Európában, hanem Amerikában is hatalmas felhördülés követte. A washingtoni vezetés hozzáállását nem lehet egész Amerikára kivetíteni.