Czettler Antal: "Pearl Harbour - Japán agresszió, vagy Amerika tudatos provokációja" - előadás

Schmidt Mária: Kedves Vendégeink! A mai alkalommal Czettler Antal előadását fogjuk meghallgatni a Pearl Harbor-i támadásról, amely a II. világháború történetének egyik kiemelkedő fontosságú eseménye volt. Reményeim szerint az előadás után még egy kicsit tudunk róla beszélgetni. Elöljáróban annyit elmondanék Önöknek, hogy 1941 decembere döntő hónap volt a II. világháború történetében. Nagyon rövid idő alatt nagyon fontos események történtek ekkor. December elejére kiderült, hogy a villámháború, amelyet a náci Németország indított a Szovjetunió ellen - s valójában a legkevésbé sem volt "villám" -, megtorpant. Ezt követően került sor arra, hogy a japánok Pearl Harbornál megsemmisítették a csendes-óceáni amerikai flottának ezt az egységét, és rá egy-két napra, december 11-én Hitler olyan lépésre szánta el magát, amire valójában én nem is tudok magyarázatot adni mind a mai napig, pedig sokszor elgondolkodom ezen, mert nagyon fontos lenne az indítékainak megértése. Ez a lépése, mint tudjuk, az volt, hogy hadat üzent az Amerikai Egyesült Államoknak. S tulajdonképpen 1942 elejére már minden eldőlt, legalábbis a mából visszatekintve ez így tűnik, így állnak össze a mozaikok.

Hogy mi történt Pearl Harbornál, s hogy ami történt, miért úgy történt, nos, ez az amerikai történetírás egyik legtöbb vitát kiváltó kérdése. Valójában már néhány hónappal a támadás után fölmerültek azok a megfontolások, hogy valójában az eseményt el lehetett volna kerülni: kongresszusi vizsgálóbizottságok foglalkoztak a kérdéssel, és bár tisztázták az elnököt, mind a mai napig nagyon sok neves szerző gondolja úgy, hogy nem volt ezzel az üggyel minden rendben. Tehát nagyon érdekes kérdésről esik itt majd szó, én alig várom az előadást, remélem, további izgalmas hozzászólások is lesznek. Körmendy Zsuzsanna szól most néhány szót az előadónkról, mert nagysikerű, itthon megjelent könyveit ő szerkesztette. Köszönöm figyelmüket.

Körmendy Zsuzsanna: Ha megengedik, akkor ülve maradnék. Tisztelt Közönség! Kedves Vendégek! Amikor Czettler Antal könyveit szerkesztettem, gyakran eszembe jutott Illyés Gyulának egy viszonylag ritkán idézett gondolata, amely a következőképpen szól. "Az emberek összetévesztik a tömeget az értékkel. Ha valami nagy súlyú, nagy tömegű, hatalmas, rögtön azt következtetik belőle, hogy abba a végzet valami kvalitást is tett. 15 milliós népnek a fia vagyok, s a gondolatom az, hogy épp az utóbbi században a kis népek kerültek erkölcsileg fölénybe a nagy népekkel szemben, pusztán azért, mert a bűnöket, a hibákat, a tévedéseket a sors a nagy népekkel követteti el. Nyilván a kis népek is elkövetnék ezeket a végzetes hibákat, de mivel a sors bennünket ettől elütött, hát megadott valami erkölcsi ítélőszéket számunkra." Természetesen ez az erkölcsi ítélőszék metaforikus, és nem azt jelenti, hogy most aztán pálcát törünk mindenki felett. De annyit mindenképpen jelent, hogy a magunk dolgait, a magunk történelmét mindenekelőtt mi magunk tegyük mérlegre, s ha netán elfogultság van bennünk, az inkább legyen a tragikus történésekkel teli magyar történelem iránti, a magyarok sorsa iránti elfogultság, mint az ellenkezője.

Tisztelt Közönség, nem szokásom belegabalyodni az életrajzok könnyen szakadó szálaiba, de ebben az esetben mégis erről is szót kell ejtenem. Czettler Antal édesapja keresztény konzervatív politikus volt, a hajdani keresztény párt alelnöke. Gróf Teleki Pállal személyes jó kapcsolatban állt, és az előadó maga is ifjúként a gödöllői premontreieknél töltött iskolaévei alatt találkozott Telekivel. Bizonyos, hogy ez is, édesapja emléke is szerepet játszott abban, hogy fél évszázaddal később egy kiváló mű született a tragikus sorsú magyar miniszterelnökről Czettler Antal tollából. De maradjunk még egy pillanatra a családnál. A szovjet érdekszférába került Magyarországon eléggé meghatározott forgatókönyv szerint bántak azokkal, akik a korábbi rendszer legkiválóbb emberei voltak. Senki nem a kiválóságukat firtatta, hanem csak azt, hogy a struktúrában milyen helyen voltak. Így fordult feje tetejére a világ és lett az érdemből vétek. Czettler Antal édesapját a kommunista hatalomátvétel után 12 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Nem töltötte le, meghalt a rabkórházban. A családot a "mellékes eseményről" három éven át elfelejtették értesíteni. Ezzel a családi háttérrel Czettler Antal az elkezdett jogi tanulmányait természetesen nem fejezhette be. Műanyag-fröccsöntő műhelyben dolgozott, és más fizikai munkákat végzett. Nyilván bizonyos kompromisszumok árán lett volna lehetősége másra is, de amit az egyik ember lehetőségnek érez, azt a másik esetleg morális kudarcnak tartja. Hosszas kérvényezések után a hatvanas években a rendszer urai abban a kegyben részesítették, hogy lediplomázhatott. Ezzel elérkeztünk az emigrációjának a dátumához.

1968-ban a magyar értelmiség eléggé megrendült. Csehszlovákia megszállásakor sok fiatalnak kinyílt a szeme és sok idősebbnek betelt a pohár. Czettler Antal akkor a középgenerációhoz tartozott, és úgy döntött, emigrál. Svájcban telepedett le, és annak az értelmiségi munkának szentelte életét, amely munkát itthon nem végezhette volna el. Azokkal a politikusi személyiségekkel kezdett behatóan foglalkozni: Bethlen István, Teleki Pál, Kállai Miklós, akiknek megítélése a marxista történetírásban némi kívánnivalót hagyott maga után az olvasóban. Például azt, hogy bárcsak inkább egy sort sem írtak volna róluk...

Megtiszteltetésnek érzem, hogy 97-ben az első magyar megjelenéséhez segítettem Czettler Antal kitűnő Teleki-könyvét, amely előtte a müncheni Magyar Intézet kiadásában németül látott napvilágot. A mű egyértelmű siker volt. Emlékezetem szerint egy hónap alatt elfogyott a könyv, de a kritikai fogadtatás az elég gyér volt. Talán a rákövetkező, Kállai Miklósról írott monográfiát egy parányit élénkebb érdeklődés övezte. Ahogy az sokszor előfordul az életben, ami Czettler Antal személyes sorsában hátrány és szenvedés volt, az a műveiben előnyként és hozadékként tudott megjelenni. Elsősorban a marxista megközelítés tökéletes hiányára gondolok. Czettler Antal ebből az elmegimnasztikából kimaradt. Ő egy másik edzőteremben erősítette magát, ahol az öltözőhelyiség ugyan a műanyag-fröccsöntő műhely volt, de maga a konditerem, a megőrzött eszmények, a választott olvasmányok és a moralitás színhelye tudott maradni. Stílusát a XX. századi európai körutazásra befizetett marxizmus kísértete még csak meg sem érintette. Ez üdévé és emberközelivé teszi a megközelítéseit. Közérthetőségét pedig kifejezetten erénynek érzem. Most kíváncsian várom a Pearl Harborról szóló előadást, mert eddig azt tapasztaltam, hogy Czettler Antal kifejezetten kedveli azt kutatni, hogy mi történik és mi tehető meg egy politikai okokból beszűkült cselekvési térben. Vajon érvényesült-e témaválasztásában ez a szempont?

Mit is mondhatnék önöknek végezetül? Ha kezükbe vesszük Czettler Antal műveit, érezni fogják, hogy egy szimpátiáit nem titkoló, kiegyensúlyozott, de mindig tárgyilagosságra törekvő történész sorait olvassák, aki jól tudja, hogy boncolni sem bárddal, sem lángpallossal nem lehet. Köszönöm a figyelmüket.

Czettler Antal: Hölgyeim és Uraim! Schmidt Mária és Körmendy Zsuzsanna annyi jót mondtak rólam, hogy remélem, nem fogok csalódást okozni az előadásommal. A téma, ugye, Pearl Harbor, és a címben benne van, hogy mi történt itt tulajdonképpen, japán agresszió vagy pedig az Egyesült Államok részéről volt-e bizonyos provokáció ebben a Pearl Harbor-i incidensben, ami tulajdonképpen az addig európainak minősíthető háborút világháborúvá változtatta, és mondhatjuk, hogy Amerika világhatalmát is megalapozta.

Még előadásom elején szeretnék utalni az ún. revizionista történelmi iskolára: mikor Németországban volt az ún. "történészvita", akkor merült föl ez a bizonyos revizionista szó. Vagyis aki egy kicsit eltért a II. világháború után kialakult politikai korrektség határaitól vagy azt átlépte, azt rögtön revizionistának minősítették. Hát én nem tartom magamat revizionista történésznek, de annyit szeretnék leszögezni, hogy Roosevelt akarta a háborút Németország ellen, és Hitler egészen ´41. december 11-ig nem akarta a háborút. Ez nem azt jelenti, hogy Hitler pártján állok, ez egyszerűen csak az eseményeket jelenti. Mert a nemzeti szocialista rendszer éppolyan brutális és emberiségellenes volt,
mint a bolsevista rendszer.

Mielőtt magára Pearl Harborra rátérnék, néhány szót elöljáróban. Roosevelt elnök jóformán ´39 óta, tehát a háború kitörése óta igyekezett az addig szigorúan betartott amerikai semlegességi törvényeket megkerülni, és Amerikát valamilyen módon bevonni a nyugati hatalmak Németország elleni háborújába. Ez a tendencia különösen erősödött nála Franciaország összeomlása után. Az amerikaiak, nemcsak az amerikaiak, hanem a világ közvéleménye azt hitte, hogy Franciaország volt a legerősebb katonai hatalom, Anglia sokkal gyengébb, mint Franciaország, tehát az a veszély fenyeget, hogy Hitler elfoglalja Angliát, fenyegetheti az amerikai kontinenst stb. stb., szóval ezek mind olyan tények voltak, amelyek éles harcokat váltottak ki az amerikai közvéleményben és az amerikai kongresszusban. Hozzá kell tennem, hogy nagyon érdekes módon, szemben az I. világháborúval, amikor a közvélemény nagyon befolyásolta Wilson elnököt a beavatkozás érdekében. Hozzájárult a Lusitania elsüllyesztése és más, a német tengeralattjárók által elkövetett hajóelsüllyesztések úgyszintén.

A II. világháborúba az amerikai nép többsége nem akart belépni. Tudniillik azt mondták, hogy elegünk volt az európai konfliktusokból, az európaiak intézzék a maguk dolgait. Roosevelt és környezete, és mondjuk az amerikai adminisztráció, főleg a keleti partvidék - ahol nagyon sok kapcsolat volt Angliával, családi kapcsolatok is, elég, ha Winston Churchillre utalok, aki félig amerikai származású volt - ott erősebb volt az intervencionista hajlam. De neves személyiségek, mint Wheeler szenátor, Borah szenátor, Vandenberg szenátor, aki később erősen intervenciópárti lett, de maga Lindbergh ezredes is. "America first" gondolatát hirdették, és el akarták kerülni a háborút. Amikor Roosevelt szakított az amerikai hagyományokkal, amely szerint az elnökök csak kétszer jelöltethetik magukat elnökké, és ´40 júliusában elfogadta a demokrata párt elnökké jelölési javaslatát, ünnepélyes ígéretet tett. Azt mondta, ha engem elnökké választanak, én Amerikát nem viszem háborúba, kivéve, ha Amerikát megtámadják. A másik, még súlyosabb kijelentése a választás előtt egy héttel volt, amikor Bostonban, főleg ír választók előtt azt mondta, ha engem elnökké választotok, akkor esküszöm arra, hogy amerikai fiúk nem fognak idegen kontinenseken meghalni idegen érdekekért. Ezt tudjuk, hogy nem gondolta őszintén, mert már régóta folytak titkos angol-amerikai tárgyalások, pl. az ötven torpedóromboló átengedéséről Angliának, amiért Anglia támaszpontokat adott az Egyesült Államoknak. Megválasztása után jött az ún. bérleti és kölcsöntörvény, amit egyébként hosszas vita előzött meg a kongresszuson, a végén azonban megszavazták. Ennek alapján az elnök teljesen tetszése szerint adhatott bérbe, ajándékba, kölcsönbe mindennemű fegyvert minden olyan államnak, amelyet az Egyesült Államok biztonsága szempontjából ő fontosnak tartott. Háborúra soha nem kapott Roosevelt a kongresszustól meghatalmazást. Ha például azt a meghatalmazást kapta volna, mint Bush az iraki háború előtt az amerikai kongresszustól, akkor ez a béna ember örömében táncolt volna, annyira örült volna. Tudjuk azt is, hogy ő 41 során, 41 nyarán majdnem provokálta azt, hogy a németek támadják meg Amerikát. Először elfoglalta Grönlandot, utána elfoglalta Izlandot. Tudjuk, hogy Dánia német megszállás alatt volt, tehát ez a két tartomány, dán tartomány önállóan fogadhatta be az amerikaiakat. Volt két súlyos tengeri incidens, az egyik volt a Greer romboló megtámadása egy német tengeralattjáró által, mert előzőleg egy angol gép ilyen víz alatti bombákat dobott le, és akkor Roosevelt kiadta az ún. shooting inside parancsot, amely szerint hogyha a tengelyhatalmak hadihajói megjelennek bárhol, figyelmeztetés nélkül el lehet süllyeszteni őket. Ezt olyan időpontban mondta, amikor még Németországgal és Olaszországgal fönnállott a diplomáciai viszony.

Volt egy még súlyosabb helyzet, a Kearny cirkáló ´41 októberében beavatkozott angol és német hajók küzdelmébe, és egy német hajó elsüllyesztette a cirkálót. Tizenegy amerikai tengerész életét követelte ez a támadás. Utána Roosevelt tartott egy szenvedélyes beszédet, hogy íme, itt a bizonyíték, hogy Amerikát megtámadták. Érdekes módon Hitler majdnem minden hajót visszavont az atlanti-óceáni kikötőkbe, annyira félt az amerikai beavatkozástól, az első világháború tapasztalatai alapján. Az érdekes az volt, hogy a Kearny elsüllyesztése sem váltott ki olyan hangulatot az amerikai közvéleményben, amely mondjuk a kongresszust rábírta volna egy Németország elleni hadüzenetre. És ekkor következett Pearl Harbor.

Mi volt ennek az előzménye? Tudjuk azt, hogy Japán modern értelemben véve csak a Meiji-restauráció után, a XIX. század végén vált egy szinte európai színvonalat elért, modern állammá. Átvette az európai és amerikai institúciókat a parlamenttől kezdve a tőzsdéig. Persze bizonyos feudális struktúrák megmaradtak. Japán egy parlamentáris ország volt, de a húszas évektől kezdve az Egyesült Államok kezdett vetélytársat látni benne, és a viszony feszültté vált. A washingtoni tengeri konferencián Japánt arra kényszerítették, hogy Anglia és az Egyesült Államok mögött a flotta tekintetében a harmadik helyre szoruljon. Ezek mondjuk kisebb feszültségek voltak, nagyobb bonyodalmat válthatott volna ki Japán valóban agresszív föllépése, amikor Kínától elragadta Mandzsúriát fegyveres erőszakkal, és létrehozta a Puyi császár elnöklete alatt álló Mandzsukuo nevű csatlósállamot. Stimson, a Hoover-adminisztráció külügyminisztere szeretett volna erélyesebben belépni, Japán ellen föllépni, de nem kapott elég támogatást. Súlyosbodott a helyzet 1937-ben, amikor a Marco Polo-hídnál japán és kínai csapatok között egy összecsapás történt, és az egész háború időtartama alatt a japánok sosem beszéltek arról, hogy ők háborút folytatnak Kína ellen, mindig csak japán-kínai incidensről beszéltek. Ez az incidens nyolc évig eltartott, és nagyon véres harcokba került. Az Egyesült Államok persze tiltakozott ez ellen, és megpróbált Japánnal szemben egy kicsit élesebb politikát folytatni, de nagyobb emóciókat az egész kínai incidens nem váltott ki. Érdekes módon Japán, mivel szembekerült Amerikával, szembekerült Angliával és szembekerült a Szovjetunióval. A japánok elkövették azt a hibát, hogy ők egy megállapodást kötöttek Németországgal 1936 novemberében, az ún. antikomintern paktumot írták alá Berlinben, amely természetesen nem volt egy katonai szövetség, katonai egyezmény, hanem csak a kommunizmus elleni nemzetközi harcban való fokozott részvételt írta elő.

Így érkezünk el 1939-hez, amikor kitört az európai háború, amelyet megítélésem szerint az tett lehetővé, hogy Sztálin és Hitler egy paktumot kötöttek, amely a stratégiailag gyenge és nyersanyagokban szegény Németországot képessé tette arra, hogy Lengyelországot azzal a rizikóval megtámadja, hogy Angliával és Franciaországgal hadiállapotba kerül. A japánokat ez a szerződés elég súlyosan érintette, mert előzőleg két fegyveres konfliktus volt Japán és a szovjet csapatok között, és a japánok megpróbáltak óvatosan közeledni a nyugati hatalmak felé. Ez részben sikerült is. Anglia lezárta az ún. burmai utat, amelyen keresztül Csang Kaj-seknek, a Japán ellen harcoló Csang Kaj-seknek fegyvert szállítottak. Franciaország pedig legyőzése után, amikor Pétain marsall rezsimje vette át a kormányzást, megengedte a japán katonaságnak, hogy Észak-Indokínában, tehát mai szóval Észak-Vietnamban katonaságot állomásoztasson. Ezt az Egyesült Államok barátságtalan lépésnek tekintette, és a nyersvas- és nyersacélszállítását Japánba nem engedélyezte az amerikai adminisztráció. A japánok pedig elkövették azt a súlyos hibát, hogy 1940 szeptemberében aláírták az ún. háromhatalmi paktumot: Németország, Olaszország és Japán. Mit mondott ez a háromhatalmi paktum? Azt, hogy amennyiben egy a jelenlegi angol-német konfliktusban vagy a jelenlegi japán-kínai konfliktusban részt nem vevő hatalom megtámadná az aláíró hatalmak bármelyikét, a másik két hatalom politikai, gazdasági és katonai segítséget nyújt a többinek. Persze ennek a körülményei nem voltak részletezve, ez egy elég homályosan és pongyolán megfogalmazott paktum volt, és a japánok azt remélték ettől, hogy a németek, akik akkor még a szovjetekkel barátságban voltak, segíteni fogják a japán-szovjet ellentét megoldását.

De Amerikában ez riadalmat keltett. A Roosevelt-adminisztráció köreiben az a vélemény alakult ki, hogy Japán és Németország között itt egy titkos összeesküvés van. Ez egy téves premissza volt, mert érdekes módon a három ún. tengelyhatalom vagy háromhatalmi paktum államai közötti együttműködés sokkal lazább volt, mint a később kialakult angolszász-szovjet szövetség. Egymást nem értesítették a különböző lépéseikről

Amerikában azt hitték, vagy legalábbis a Roosevelt-adminisztráció azt hitte, hogy ez egy sokkal szorosabb, majdnem egy összeesküvés a világ demokráciája ellen. Két nagy csoport állt egymással szemben Japánban. Az ún. udvari párt, a császár környezete, a konzervatív körök, akiknek a legkiválóbb képviselője Konoye herceg, aki a császári ház távoli rokona, ő egyébként 1940 nyarán kormányalakításra kapott megbízást, nos, ők el akarták kerülni az angolszászokkal való háborút, sőt, arra törekedtek, hogy Amerikával valamilyen modus vivendit létesítsenek. A katonai párt hajlandó lett volna fölvenni akár Amerikával is a harcot annak érdekében, hogy rátegye a kezét a holland, indiai és burmai, nyersanyagokban gazdag területekre. Szinte a háború kitöréséig sikerült a konzervatív pártnak a katonai pártot háttérbe szorítani. A kormányban a katonai pártnak egy jelentős képviselője ült, a külügyminiszter Matsuoka. Ő 1941 tavaszán beutazta Európát, volt Berlinben, Rómában, újra Berlinben és végül Moszkvában aláírta a Szovjetunióval a semlegességi paktumot. Ezt is úgy értelmezték, hogy ez egy közeledés a tengelyhatalmak felé. Matsuoka ezt aláírta annak ellenére, hogy Hitler akkor már készült a Szovjetunió megtámadására. De jellemző, hogy mennyire nem volt koordinálva a két ország politikája, hogy Matsuokának és a japán kormánynak fogalma sem volt arról, hogy Hitler a Szovjetunió megtámadására készül. És még a német nagykövet ott volt a Matsuoka búcsúztatásán Moszkvában, ahol maga Sztálin személyesen búcsúztatta. Amerikában azt hitték, hogy ez a szerződés is a tengelyhatalmak erősítését jelenti. Aztán bekövetkezett 1941. július 22-e, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Nem hadüzenet nélkül, ahogy múltkoriban az egyik idősebb történész írta a könyvében, hanem hadüzenettel, de ez most mindegy, a lényeg az, hogy ez egy kalandor vállalkozás volt. A japán kormányban, a japán koronatanácsban két hétig tartó szenvedélyes vita után, ahol egyedül Matsuoka, aki épp aláírta az oroszokkal a semlegességi szerződést, ő akarta, hogy Japán Németország oldalán támadja hátba a Szovjetuniót. A koronatanács őt leszavazta, Matsuoka lemondott. Konoye herceg, miniszterelnök, afféle hintapolitikát folytatott, időnként engedményeket tett a katonai köröknek, de a háborút el akarta kerülni, és elkövette azt a hibát, hogy megengedte a katonai köröknek, hogy a vichy-i francia kormány engedélyével a japánok csapatokat állomásoztassanak Indokína déli részén is. Ez végzetes lépés volt, mert erre az amerikai válasz az volt, hogy Roosevelt és Hull külügyminiszter súlyos szankciókat léptettek életbe japán ellen. Megtiltották az ón, a kaucsuk szállítását, de ami legjobban érintette Japánt, az olajszállítást. Japánnak akkor 18 hónapra volt elegendő olajtartaléka, tehát azelőtt a válaszút előtt állt, hogy vagy kapitulál Amerika előtt, vagy pedig valamilyen elkeseredett lépéssel megtámadja az Egyesült Államokat - vagy pedig azok szövetségeseit. Hosszas viták folytak erről. Konoye herceg azt az ajánlatot tette az amerikai kormánynak, hogy ő hajlandó Hawaiiba utazni, és ott személyesen Roosevelt elnökkel találkozni, mert tudta, hogy Roosevelt nagyon szereti a személyes diplomáciát, és az elnök hajlandó is lett volna erre, de Hull külügyminiszter és a State Department lefogták a kezét, és azt a választ adták, hogy előbb rendezzék a japán-amerikai ellentéteket, és csak azután kerüljön sor erre a találkozóra. Hozzá kell tennem, hogy a japánok 1941 elején olyan tengerésztisztet küldtek nagykövetként Washingtonba, aki Roosevelt személyes barátja volt fiatalkorában, Nomura tengernagyot, ő lett a washingtoni nagykövet. Negyven alkalommal tárgyalt Hull külügyminiszterrel és Summer Welles helyettes államtitkárral, hogy valamilyen módon kiegyensúlyozzák az ellentéteket vagy egy modus vivendit teremtsenek. A tárgyalások meglehetősen eredménytelenek voltak. A Konoye herceg hawaii útjának elutasítása azzal a végzetes következménnyel járt, hogy a katonai párt őt megbuktatta, a haditengerészet, amely addig az udvar oldalán állt, szintén segédkezett ebben. Megbuktatták Konoye herceget, és 41 októberében Tojo tábornok hadügyminiszter és hadsereg-főparancsnok alakított kormányt. Ennek ellenére a császár, Hirohito kiadta parancsba Tojónak, hogy tovább kell folytatni a tárgyalásokat az Egyesült Államokkal. És hogy még eredményesebb legyen, vagy hogy az eddigi zsákutcából kijussanak, Nomura mellé beosztották Kuruszu nagykövetet, aki történetesen éppen a hármas paktum egyik aláírója volt, ám amerikai felesége lévén azt remélték tőle, hogy ő az amerikaiakkal megfelelő viszonyt tud tartani. Tehát a tárgyalások továbbra is folytak, de ugyanakkor annyi engedményt a császár tett a katonai pártnak, hogy ha november 25-ig - ezt a dátumot aztán november 29-ére tolták ki - nem születik meg megegyezés, akkor a japán haderők támadást indítanak Anglia, a holland gyarmatbirodalom és az Egyesült Államok ellen. Ekkor született meg a Pearl Harbor elleni támadás gondolata.

Ennek a kitervelője Yamamoto admirális volt, aki - nota bene - ellenezte tulajdonképpen a háborút, de azt a véleményt képviselte, hogy amennyiben eredményesen akarják fölvenni az angolszász hatalmakkal meg a holland gyarmatbirodalommal a küzdelmet, akkor a legegyszerűbb mód Hawaii megtámadása, mert Hawaiiban állomásozott a csendes-óceáni flotta egy jelentős része. San Diegóból már 1941 elején áthelyezték a legtöbb amerikai hajót Pearl Harborba, a Hawaii kikötő hadi kikötőjébe. A japán flotta a Csendes-Óceánon nagyon erős volt, tíz repülőgép anyahajójuk volt, tíz csatahajójuk, volt 35 nehézcirkálójuk, 111 rombolójuk, 64 tengeralattjárójuk. Mivel Japán nem törekedett világuralomra - ne essünk ebbe a tévedésbe - a japánok azt akarták, hogy ha ők megtámadják Hawaiit, akkor kikapcsolják egy időre az amerikai flottát, és meg tudják szállni a holland indiai gyarmatokat, Malayát, Burmát, Thailandot, és akkor hozzájutnak azokhoz a nyersanyagokhoz, amelyek nélkül a japán hadiipar és egyáltalán a japán gazdaság nem tudott volna működni. Tehát ez volt a titkos terv.

Az amerikaiak 1940 végén megszerezték a japán kódot, és ennek a "Magic" fedőnevet adták. Ők pontosan értesültek nagyon sok japán lépésről, erről a japánoknak fogalmuk sem volt. Közben folytak a tárgyalások. A Nomura tengernagy és Kuruszu által vezetett tárgyalások folyamán a két japán küldött egy modus vivendit terjesztett az amerikaiak elé. Ez abból állt, hogy a japánok kivonják csapataikat Francia Indokínából, és béketárgyalásokat kezdenek a Csang Kaj-sek-kormánnyal. Ez is egy bizonyos engedmény volt, mert idővel a japánok Kínában létrehoztak egy csatlós kormányt Vang-csing-vei elnökletével, de ők hajlandók lettek volna a Csang Kaj-sek-kormánnyal tárgyalni, ha Amerika ennek fejében megszünteti az olajembargót, és a kereskedelmi kapcsolatok normalizálódnak. Érdekes módon Hull külügyminiszter ebbe látszólag belement, vagy talán őszintén belement, ezt nagyon nehéz kibogozni, de szóban azt mondta a japánoknak, hogy nagyjából, nem minden pontban, de nagyjából elfogadja ezt a japán javaslatot, Csang Kaj-seknek továbbra is szállítják a segélyt, de próbálnak békét közvetíteni Japán és közte. És azt javasolta Hull, szóban, hogy három hónapra minden agresszív cselekménytől mindegyik fél tartózkodjék, és ezalatt oldják meg a vitás problémákat. Most ez ellen a Hull-féle modus vivendi javaslat ellen tiltakozott Csang Kaj-sek követe, és Churchill utasítására Lord Halifax, Anglia akkori washingtoni nagykövete. És Hull részint megint ennek a hatására, részint, hogy mai szóval éljek, a Hadügyminisztériumban és a State Departmenben lévő héják nyomására megingott, és november 25-én átnyújtott egy tízpontos ultimátumot a japán küldöttségnek, amelyben az volt, hogy Japán azonnal vonja ki a csapatokat nemcsak Indokínából, hanem Kínából is.

Nemzetközi jogi szempontból ez egy jutányosnak hangzó ajánlat volt, de ismerve a japán viszonyokat, a katonai párt erejét, s hogy négy éve harcoltak Kínában - szinte beleveszett a japán hadsereg ebbe -, ezt a japánok hirtelen úgy fogták fel, mint provokációt. Ekkor született meg a koronatanácsban az a döntés, amely előtt érdekes módon a császár föl sem szólalt, valószínűleg ez mentette meg később az életét.

Ekkor határozták el, hogy igenis megtörténik a támadás, és a Nagumo tengernagy vezette flotta megkapta a parancsot, hogy Hawaiitól északra, nyugatra helyezkedjék el, és bombatámadással sújtsák Pearl Harbort. Az amerikaiaknak erről is tudomása volt, és itt következik egy pont, ami nincs teljesen tisztázva, ezt is meg kell mondjam, hogy nincs teljesen tisztázva. Ennek a kérdésnek a tanulmányozása során én főleg az amerikai történészekre támaszkodtam, Charles Beardre, Charles Tansillre és George Morgensternre, aki Rooseveltnek elszánt ellensége volt, úgyhogy Morgenstern talán nem is egészen tárgyilagos, de mondjuk Tansill és Beard komoly történészeknek számítanak. Az angol hadtörténész Liddell-Hart is hajlik azon vélemény felé, hogy ezzel a bizonyos tízpontos ultimátummal ki akarták erőszakolni a japán támadást, hogy a japán támadás ürügyén Roosevelt aztán a kongresszus elé terjeszthesse a Németország elleni hadüzenetet is. Ez nincs száz százalékig bebizonyítva, de valószínű, hogy ez volt a célja, mert Németország legyőzését fontosabbnak tartotta.

1941 márciusában egy angol-amerikai titkos vezérkari megállapodásban leszögezték, ha Amerika hadiállapotba kerül Németországgal is, meg Japánnal is, az elsődleges cél Németország legyőzése és megsemmisítése, Japán másodlagos cél. Bekövetkezett Pearl Harbor. A mi időnk szerint december 8-án, hawaii-i idő szerint december 7-én vasárnap reggel hullottak az első bombák az amerikai hadihajókra, az Arisona, az Oklahoma, a West Virginia stb., ott semmisültek meg, több mint háromezer tengerész halálát okozta ez a támadás, és Roosevelt ezt úgy jelölte meg, "the day of infamy". Az infámia napja. A Roosevelt-ellenes történészek közül Morgenstern azt mondja, hogy az infámiát nem a japánok követték el, hanem Roosevelt. Ebben én nem akarok állást foglalni, ez az amerikai történészek belső kérdése. Kétségtelen, hogy amikor a Magic útján megfejtették, hogy a japán flotta útban van dél felé, a holland-indiai és a malayai angol és holland gyarmatok felé, akkor a legteljesebb riadókészültségbe helyezték Wang szigetén és a Fülöp-szigeteken az ott állomásozó amerikai erőket. De elmulasztották Kimmel tengernagyot, a csendes-óceáni flotta parancsnokát és Short tábornokot, a csendes-óceáni szárazföldi erők parancsnokát riadókészültségbe helyezni, úgyhogy Kimmel éppen golfozni indult, amikor az első bombák hullottak Pearl Harborra. Kimmelt aztán leváltották, nyugdíjazták, Short tábornokot is. Ők hadbírósági eljárást kértek maguk ellen. Soha nem kapták meg. A háború után egy kongresszusi bizottság alakult, amelyben öt demokrata és három republikánus foglalt helyet. Nem tudtak egységes álláspontra jutni. A demokraták azt mondták, hogy Kimmel és Short voltak a felelősek, a republikánusok azt mondták Roosevelt és az adminisztráció volt a felelős a riadókészültség nem közlése miatt. Ez máig nem dőlt el. A történészek többsége ma inkább Roosevelt-ellenes Amerikában. A német nyelvterületen kevésbé, de Amerikában igen, és afelé hajlik, hogy igenis, az adminisztráció részéről történt egy tudatos mulasztás, hogy Amerikát még jobban fölrázza. S tényleg, annyira fölrázta a Pearl Harbor elleni támadás, hogy a legmegrögzöttebb izolacionisták, mint Hamilton Fish vagy Wheeler szenátor vagy Borah szenátor, sőt, Lindbergh ezredes is azonnal Roosevelt mögé álltak. Ez az egy, amit az amerikaiakban csodálni kell, hogy ha valami baj éri őket, akkor egy emberként áll ez a demokrácia az elnöke mögé.

Később aztán ugyanezek az emberek: Hamilton Fish, az izolacionisták vezére mondta az első rádióbeszédet Japán ellen, a háború után pedig könyvet írt, ő is Roosevelt ellen, és infámiával vádolta az elnököt. A következmény az volt, hogy a japánok elpusztították ezt a néhány hadihajót, csatahajót és cirkálót Pearl Harborban. Azonban nagyon érdekes, és mondjuk máig is tisztázatlan, hogy miért vontak ki az amerikaiak a Pearl Harbor-i támadás előtt négy repülőgép-anyahajót Pearl Harborból. Szóval ez megint amellett szól, hogy itt tudatos provokációról volt szó. Még hozzáteszem: azt a bizonyos Hull-féle ultimátumot, amely ennek a támadásnak a kiváltója volt, nem a State Departmentben fogalmazták, hanem Morgenthau pénzügyminiszter a helyettesét, Harry Dexter White-ot "adta kölcsön" Hull külügyminiszternek, hogy fogalmazza meg ezt az ultimátumot. Harry Dexter White-ról kiderült a háború után az ún. McCarthy-éra idején, amelyet már általában mindenütt szidalmaznak, hogy szovjet kém volt.

Pearl Harbor bekövetkezett, s az eredmény az volt, hogy Roosevelt azonnal fölhívta Churchillt, aki épp az angol nagykövettel vacsorázott, és azt mondta, "very good news, we are sitting in the same boat." Nagyon jó hírek, ugyanabban a csónakban ülünk. Itt megint az a gyanú erősödik, hogy itt egy bizonyos akarat és provokáció történt. Most Pearl Harbor, ahogy mondjuk Schmidt Mária bevezetőjéből is kitűnt, Pearl Harbor egyik következménye volt, hogy az egész háború jellege megváltozott azáltal, hogy Amerika bekerült, világháborúvá vált az európai háború, ugyanakkor egybeesett majdnem a Moszkva előtti német vereséggel. Így a két leendő bipoláris, globális nagyhatalom akkor kezdett kibontakozni, az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon a Szovjetunió. Kérdés, hogy Hitler, aki addig mindent elkövetett, hogy elkerülje az Amerikával való háborút, miért üzent hadat december 11-én, miért nem várta meg a kongresszust. Az amerikaiak abból indultak ki, hogy Németország és Japán között egy titkos megállapodás van, holott pár nappal előbb értesítették a japánok a németeket, hogy félő, hogy háború lesz Amerikával, de amikor Pearl Harbort meghallották és a vezéri főhadiszálláson jelentették Hitlernek, Hitler majdnem őrjöngött dühében, hogy a japánok az ő megkérdezése nélkül megtámadták Amerikát. Később mégis hadat üzent. Hát ez még máig sincs egészen megfejtve, ez talán mindig is titok marad, hogy miért változtatta meg álláspontját. Egyesek szerint azért, mert úgy gondolta, hogy Japán Németország egyetlen szövetségese. Ha most nem csatlakozik hozzá - mert Olaszország nem számított már katonai tényezőnek -, akkor szövetséges nélkül marad Németország. A másik ok, hogy valószínűleg az amerikai kongresszus az akkori hazafias felbuzdulás nyomán hadat üzent volna Németországnak. A harmadik ok, hogy a német tengeralattjárók, amelyek addig tétlenségre voltak kárhoztatva, 42-ben tulajdonképpen a szövetségeseknek a háború folyamán a legnagyobb károkat okozták. Szóval ez is egy magyarázat.

A másik kérdés: elkerülhető lett volna-e a japán támadás? Véleményem szerint igen. Kérdés, hogy le lehetett volna-e Hitlert győzni akkor, ha nem következik be Pearl Harbor? Valószínűleg. Tudniillik, ahogy az Egyesült Államok megszállta Grönlandot, megszállta Izlandot, hozzá kell tennem, hogy nemzetközijog-ellenesen kiadta a shooting inside parancsot. Ugyanúgy, kicsit később, mint ahogy valójában bekövetkezhetett, megszállhatta volna Francia Észak-Afrikát, amely a tengernek a leggyengébb pontja volt, tehát valószínűleg az Egyesült Államok Pearl Harbor nélkül is valamivel később beavatkozott volna a háborúba. Csak akkor az Egyesült Államok nem lett volna kénytelen egy kétfrontos háborút viselni a Csendes-Óceánon is és az Atlanti-Óceánon. Ez 1943-44-ben végzetesnek bizonyult, mert a mediterrán stratégia, amelyet Churchill és Sir Alan Brooke vezérkari főnök dolgoztak ki, esetleg eredményesebb lett volna, ha nagyobb angolszász erők állnak rendelkezésre. Sztálin nem tudott volna úgy az erő helyzetéből tárgyalni a nyugati hatalmakkal, mint ahogyan 43-ban a kurszki csata után megindult lendületes szovjet hadjárat után tette. Hogy mi lett volna, ha, azt nem tudjuk, a történelem azzal nem foglalkozik. De valószínű, hogy elkerülhetetlen lett volna az Egyesült Államok beavatkozása Pearl Harbor nélkül is, csak előnyösebb helyzetben avatkoztak volna be az amerikaiak.

Búcsúzóul, mert éppen tegnap Körmendy Zsuzsával telefonbeszélgetést folytattam, és mondtam, hogy nem fogok 45 percnél tovább beszélni, mert ahogy egy német történész mondta a múlt században: egy német professzor mindenről beszél, de csak 45 percig. Szóval szeretném magam ehhez a szabályhoz tartani. De mondjuk annyival szeretném kiegészíteni, hogy a jaltai konferencia során - tudniillik a mesék birodalmába tartozik, hogy ott titkos egyezmény volt Kelet-Európa szovjet blokkba kerüléséről, mert az a tényleges helyzetből következett - egyetlen titkos egyezmény született az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, helyesebben Roosevelt és Sztálin között, az, hogy megígérték az oroszok, hogy beavatkoznak ők is a Japán elleni háborúba. Ami egyébként teljesen fölösleges volt, mert az Egyesült Államok akkor egy olyan félelmetes erejű világ volt, sokkal erősebb volt, mint ma, és olyan nagyhatalom volt, hogy azzal szemben semmiféle ellenállásnak nem lehetett volna helye. Tehát az amerikaiaknak inkább az lett volna az érdekük, hogy ne avatkozzanak be a szovjetek a japán elleni háborúba. Ennek ellenére erőltették. Csak egy kis példa: nem lenne az egész mai észak-koreai probléma, hogy ha akkor a szovjetek nem avatkoznak be. Tehát végső soron, most visszatérve Pearl Harborra, énnekem az az érzésem, hogy valószínűleg jobb lett volna, hogyha Japánt semlegesítik az amerikaiak. De hát ez nem így történt, s a történelem azzal foglalkozik, ami megtörtént.

Remélem, hogy nem okoztam Önöknek csalódást, és remélem, hogy eléggé megvilágítottam Pearl Harbor problémáját és az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Köszönöm a türelmüket.